3. fejezet

Sziasztok! :) 

Megjöttem a nyaralásból, ezáltal a fejezet is megérkezett. 

Jó étvágyat, akarom mondani olvasást hozzá. :D

3.          fejezet

Anya szerint Priscilla néni nehezen fogadta a hírt, miszerint nem lesz segítsége az elkövetkezendő három hónapra. Próbáltam némi megbánást mutatni, sőt, még azt is bevetettem, hogy jövő nyáron talán kárpótolom, de anya és én is tudtuk, hogy egyik sem volt őszinte. Nem sokkal, az apával való telefonbeszélgetésem után újra elővettem a szórólapot. Azonnal megütötte a szememet, hogy a belépő díj egy mikrofon. Azt is megtehették volna, hogy a hangszert kell vinni, amin játszunk, de hát csak nem cipelhetek magammal egy zongorát. Vagy mások egy nagybőgőt. Az azért elég bizarr lenne. Agyalni kezdtem, hogy honnan is szerezzek egy mikrofont, de nem jutott eszembe semmi, úgyhogy megkérdeztem anyát.

                    – Nem hiszem, hogy van itthon – mondta, én meg közben rájöttem, hogy megdöntötte a beszéd rekordját. És mindezt egyetlenegy nap alatt! – Viszont a pincében láttam egyet múltkor. Még az enyém volt középiskolai koromban.
Nem lepleztem a meglepettségemet, ezért anya folytatta.

                        – Sokáig énekesnő akartam lenni, de amikor találkoztam apáddal, ez dugába dőlt.

                        – Miért? – kérdeztem. Még sosem mesélt a születésem előtti múltjukról, sem ő, sem apa. Érdekes, eddig nem is foglalkoztatott, egyszerűen elfelejtettem.

                        –  Hát, amíg le nem érettségiztem, addig aktívan énekelten, de amikor elballagtunk, megkérte a kezem, utána pedig jöttél te. És már nem is nagyon érdekelt.

                        –  Sosem beszéltél erről azelőtt – néztem rá kedvesen, de a szavaim inkább rágalmazónak tűntek, mintsem barátságosnak.

                        – Nem láttam értelmét. Ráadásul Andrewnak és nekem nincs olyan történetünk, ami olyan életbevágóan fontos lenne. Leszámítva persze egy-két momentumot. Mint például amikor megkérte a kezem, az esküvőnk, és a születésed. – Olyan melegséggel mesélt, hogy nem lett volna szívem kizökkenteni. Még soha nem nyílt meg ennyire, és azt, hogy ilyen közvetlenül beszélgetett velem, furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Magam sem értettem, milyeneket, de reméltem, hogy hamarosan rájövök. – Tényleg gyönyörűek voltak. Gyönyörűek, de átlagosak. Minden pár megéli ezt.
És ekkor a kezdődő csodálatom lelankadt. Szóval ő átlagosnak tartotta az egészet? Azért nem mondta el nekem, mert ő nem szerette az életüket? Vajon emiatt váltak el?

               –  Jobb, ha most felmegyek a szobámba – jelentettem ki, majd leugrottam a pultról. Már indultam, de anya utánam szólt.
                –   És a mikrofon?
        –  Majd holnap megkeresem. Jó éjt.

Elég rosszul érintett, hogy anya átlagosnak vélte a házasságát. Tudom, hogy a legtöbben tényleg átélik a lánykérést, az esküvőt, a gyermekvárást, és a nevelést, de nincs két ugyanolyan házaspár. Mindenki számára különlegesek ezek a pillanatok, nem kellene, hogy anyának is azok legyenek? Ő miért gondolja másképp? Mi az, ami miatt a véleménye nem túl pozitív? Mi történhetett apa és közte? Úgy értem, mik voltak a válás igazi okai? Mert nekem csak annyit mondtak, hogy elmúlt a szerelem. Emlékszem, apa rengeteg kiselőadást tartott nekem az érzésekről, mindig kiemelte, hogy várjak, amíg kell, mert ha elkapkodom, akkor én is „így” végzem. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem, de biztosan tudtam, hogy anya nem akarna többet elárulni a kapcsolatukról. Csak apa maradt.

Másnap reggel korán felkeltem, hogy minél több időm legyen a keresésre. Anya már nem volt otthon, úgyhogy nem is kerteltem sokat. A pincében dermesztő sötét uralkodott, csak egy villanykörte lógott a plafonon, de az is csak halványan világította be a dohos helyiséget. Sorban haladtam, először a zsákokban kutattam, de azokban csak régi kacatok hevertek, például régi rádiók, kazetták, órák. Aztán áttértem a dobozokra. Egyszer-kétszer elszaladt mellettem néhány egér, de nem ijedtem meg tőlük, sőt, tudomást sem vettem róluk, annyira lekötött a kincsvadászat, ami nem is annak indult. Az egyik poros dobozban rábukkantam egy képre, amin anya és apa álltak a pisai ferde torony előtt. És anya ezt tartja átlagosnak? Amikor az emberek majd’ kilencven százaléka az Eiffel-torony előtt pózol, ám ők mégis ezt választották? Bizarr. A következő adag cuccban leltem rá a mikrofonra. Jobb állapotban volt, mint amire számítottam, és ennek örültem. Látszott rajta, hogy vigyáztak rá, éreztem, hogy anya számára sokat jelentett. Megannyi kérdés öntötte el az elmémet, egy pillanatra el is feledkeztem róla, hol is vagyok. Szerencsére az egyre jobban pislákoló fény figyelmeztetett, hogy ideje menni. Szorosan fogtam a régi mikrofont, úgy sétáltam fel a lépcsőn. A kicsi villanykörte hálásan aludt el, mikor lekapcsoltam. Leültem a nappaliban lévő kanapéra, és tanulmányoztam a fekete tárgyat. Vajon mennyi emléket hordozhat magában? Vajon mennyi minden van még, amiről nem tudok? Reméltem, hogy ezen a nyáron nemcsak kitörhetek a skatulyámból, hanem felfedezhetem a szüleim homályosra festett életét is.