3. fejezet

Sziasztok! :) 

Megjöttem a nyaralásból, ezáltal a fejezet is megérkezett. 

Jó étvágyat, akarom mondani olvasást hozzá. :D

3.          fejezet

Anya szerint Priscilla néni nehezen fogadta a hírt, miszerint nem lesz segítsége az elkövetkezendő három hónapra. Próbáltam némi megbánást mutatni, sőt, még azt is bevetettem, hogy jövő nyáron talán kárpótolom, de anya és én is tudtuk, hogy egyik sem volt őszinte. Nem sokkal, az apával való telefonbeszélgetésem után újra elővettem a szórólapot. Azonnal megütötte a szememet, hogy a belépő díj egy mikrofon. Azt is megtehették volna, hogy a hangszert kell vinni, amin játszunk, de hát csak nem cipelhetek magammal egy zongorát. Vagy mások egy nagybőgőt. Az azért elég bizarr lenne. Agyalni kezdtem, hogy honnan is szerezzek egy mikrofont, de nem jutott eszembe semmi, úgyhogy megkérdeztem anyát.

                    – Nem hiszem, hogy van itthon – mondta, én meg közben rájöttem, hogy megdöntötte a beszéd rekordját. És mindezt egyetlenegy nap alatt! – Viszont a pincében láttam egyet múltkor. Még az enyém volt középiskolai koromban.
Nem lepleztem a meglepettségemet, ezért anya folytatta.

                        – Sokáig énekesnő akartam lenni, de amikor találkoztam apáddal, ez dugába dőlt.

                        – Miért? – kérdeztem. Még sosem mesélt a születésem előtti múltjukról, sem ő, sem apa. Érdekes, eddig nem is foglalkoztatott, egyszerűen elfelejtettem.

                        –  Hát, amíg le nem érettségiztem, addig aktívan énekelten, de amikor elballagtunk, megkérte a kezem, utána pedig jöttél te. És már nem is nagyon érdekelt.

                        –  Sosem beszéltél erről azelőtt – néztem rá kedvesen, de a szavaim inkább rágalmazónak tűntek, mintsem barátságosnak.

                        – Nem láttam értelmét. Ráadásul Andrewnak és nekem nincs olyan történetünk, ami olyan életbevágóan fontos lenne. Leszámítva persze egy-két momentumot. Mint például amikor megkérte a kezem, az esküvőnk, és a születésed. – Olyan melegséggel mesélt, hogy nem lett volna szívem kizökkenteni. Még soha nem nyílt meg ennyire, és azt, hogy ilyen közvetlenül beszélgetett velem, furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Magam sem értettem, milyeneket, de reméltem, hogy hamarosan rájövök. – Tényleg gyönyörűek voltak. Gyönyörűek, de átlagosak. Minden pár megéli ezt.
És ekkor a kezdődő csodálatom lelankadt. Szóval ő átlagosnak tartotta az egészet? Azért nem mondta el nekem, mert ő nem szerette az életüket? Vajon emiatt váltak el?

               –  Jobb, ha most felmegyek a szobámba – jelentettem ki, majd leugrottam a pultról. Már indultam, de anya utánam szólt.
                –   És a mikrofon?
        –  Majd holnap megkeresem. Jó éjt.

Elég rosszul érintett, hogy anya átlagosnak vélte a házasságát. Tudom, hogy a legtöbben tényleg átélik a lánykérést, az esküvőt, a gyermekvárást, és a nevelést, de nincs két ugyanolyan házaspár. Mindenki számára különlegesek ezek a pillanatok, nem kellene, hogy anyának is azok legyenek? Ő miért gondolja másképp? Mi az, ami miatt a véleménye nem túl pozitív? Mi történhetett apa és közte? Úgy értem, mik voltak a válás igazi okai? Mert nekem csak annyit mondtak, hogy elmúlt a szerelem. Emlékszem, apa rengeteg kiselőadást tartott nekem az érzésekről, mindig kiemelte, hogy várjak, amíg kell, mert ha elkapkodom, akkor én is „így” végzem. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem, de biztosan tudtam, hogy anya nem akarna többet elárulni a kapcsolatukról. Csak apa maradt.

Másnap reggel korán felkeltem, hogy minél több időm legyen a keresésre. Anya már nem volt otthon, úgyhogy nem is kerteltem sokat. A pincében dermesztő sötét uralkodott, csak egy villanykörte lógott a plafonon, de az is csak halványan világította be a dohos helyiséget. Sorban haladtam, először a zsákokban kutattam, de azokban csak régi kacatok hevertek, például régi rádiók, kazetták, órák. Aztán áttértem a dobozokra. Egyszer-kétszer elszaladt mellettem néhány egér, de nem ijedtem meg tőlük, sőt, tudomást sem vettem róluk, annyira lekötött a kincsvadászat, ami nem is annak indult. Az egyik poros dobozban rábukkantam egy képre, amin anya és apa álltak a pisai ferde torony előtt. És anya ezt tartja átlagosnak? Amikor az emberek majd’ kilencven százaléka az Eiffel-torony előtt pózol, ám ők mégis ezt választották? Bizarr. A következő adag cuccban leltem rá a mikrofonra. Jobb állapotban volt, mint amire számítottam, és ennek örültem. Látszott rajta, hogy vigyáztak rá, éreztem, hogy anya számára sokat jelentett. Megannyi kérdés öntötte el az elmémet, egy pillanatra el is feledkeztem róla, hol is vagyok. Szerencsére az egyre jobban pislákoló fény figyelmeztetett, hogy ideje menni. Szorosan fogtam a régi mikrofont, úgy sétáltam fel a lépcsőn. A kicsi villanykörte hálásan aludt el, mikor lekapcsoltam. Leültem a nappaliban lévő kanapéra, és tanulmányoztam a fekete tárgyat. Vajon mennyi emléket hordozhat magában? Vajon mennyi minden van még, amiről nem tudok? Reméltem, hogy ezen a nyáron nemcsak kitörhetek a skatulyámból, hanem felfedezhetem a szüleim homályosra festett életét is.

Go

Az elkövetkezendő egy hétben nem lesz fejezet, mivel megyek el itthonról. 

Tudom, hogy nagyjából a kutyát sem érdekli, de azért na. :D 

Szóval 7-14 között nem lesz frissítve a blog, semmilyen formában. 

Hihi, jó nyaralást azoknak, akik mostanában mennek, és jó pihenést, akik most jöttek haza. :) 

Sziasztok! :)

2. fejezet

Halihó!

Elkészült a második fejezet. Jó olvasást. :)

2. fejezet

Nagy lendülettel téptem fel az ajtómat, és rohantam le a lépcsőn. Anya az asztalnak dőlve beszélgetett, kifejezéstelen arccal meredve maga elé. Amikor meglátta, hogy közeledem, gyanakvóan húzta össze a szemöldökét. Tudom, hogy neveletlenség, de ahogy odaértem, kikaptam a kezéből a parányi mobilt, és lihegve beleszóltam.

           –   Bármit is mondott neked anya, felejtsd el! Liliana megtalálta a tökéletes helyet – jelentettem be hadarva, de félig mosolyogva. Mielőtt bármit szólhatott volna, kinyomtam, majd nagyot sóhajtva hátrébb léptem. Anya döbbenten nézett rám.

           –  Mit jelentsen ez? – kérdezte.

           –  Várj egy pillanatot – tettem le a mobilt az asztalra.

Visszamentem a szórólapért, ami az asztalon árválkodott, ugyanolyan állapotban, mint ahogy apa odaadta. Elfojtott vigyorral nyomtam anya kezébe, és amíg olvasott, felültem a konyhapultra. Az ember normál esetben csak végigfuttatja a szemeit a sorokon, de ez most nem az volt, így anya tovább vizslatta a kelleténél. Izgatottan vártam, hogy miként fogadja a dolgot. Röpke két perc múlva rám emelte tekintetét, a papírt pedig összegyűrte.

           – Mit csinálsz? – ugrottam le a pultról.

           –  San Fransisco? Mégis hogy gondoltad? – emelte fel hangját anya, de a többit már higgadtabban préselte ki magából. – Liverpoolból hogy jutsz el San Fransiscóig? Ez őrültség! Nem mész. A farmon töltöd a nyarat, és nincs vita.

           – De apa az egyik szervező, ő majd vigyáz rám – érveltem kétségbeesetten. – Tizenhét vagyok, el tudom dönteni, hogy mi jó nekem. Kérlek szépen, ne szólj bele az életembe. Eddig nem érdekelt, hogy mit csinálok, vagy hol vagyok, úgyhogy ne most kezdd el bepótolni.

           –  Liliana – enyhült meg.

           – Hagyj békén. – Megfordultam, és könnyekkel küszködve hagytam ott. Talán egy kicsit erős volt, amiket az imént a fejéhez vágtam, de már nem csinálhattam vissza. Nem arról van szó, hogy egy szófogadatlan kis boszorkány lennék (legalábbis remélem), de ha eddig nem szólt bele az életembe, akkor hagyja, hogy én válasszak. Eddig mindig elfogadtam, bárhova is küldött, ez az első alkalom, hogy a kezembe vettem az irányítást. Idegesen morzsolgattam a kezeimet, a mobilomat szuggerálva. Hívni akartam apát, viszont az a belső kis hang nem engedte, folyamatosan azt kiabálta, hogy anya beleegyezése is kell. Makacs énem azonban nem engedelmeskedett, így bizonytalanul ültem ott, csodára várva. Valami megoldást kezdtem el keresni, és csak akkor eszméltem fel belőle, mikor anya egyre erőszakosabban kopogott.

             –   Liliana, nyisd ki! – utasított, én pedig azon agyaltam, hogy vajon mennyi ideje állhatott az ajtóm előtt. Végül megtettem, amit kért. – Beszéljük meg.

             – Mégis mit? Ugyanazt mondanám, ahogy te is.

             –  Figyelj. Hajlandó vagyok kompromisszumot kötni – mondta. – Elmehetsz, egy feltétellel.

             –  Mi lenne az? – sürgettem. –  Én is veled megyek.

–  Hogy mi? – szaladt fel a szemöldököm a plafonig. Anya halványan elmosolyodott, ezt az arcát tényleg nagyon rég láttam. Láthatólag nem úgy reagáltam, ahogy szerette volna, mert a mosolya gyorsan lehervadt.

            –  Nem örülsz neki, ugye? – hajtotta le a fejét, tudta, hogy ezzel bűntudatot kelt bennem.

            –  Ööm… - húztam az időt. – Anya, nem hinném, hogy ez jó ötlet.

            – De miért? Legalább együtt lehetnénk egy kicsit. – Kétségbeesettnek tűnt, mintha hirtelen szembesült volna az elmulasztott évekkel. Talán rájött, hogy itt volt, de nem teljesen, talán tényleg változtatni akar. Valójában nem a saját érdekemben kívántam, hogy így legyen. És miért fosztanám meg a változás lehetőségétől, ha egyszer az megadatott?

            –  Rendben – bólintottam, immár mosolyogva. Anya átölelt, ami váratlanul ért, de viszonoztam.
Miután anya kiment, semmi sem tarthatott vissza a telefonhívástól. Tárcsáztam apát, aki néhány csöngetés után fel is vette.

            – Liliana, örülök, hogy hívsz! – szólt bele kedvesen.

            – Szia, apa. Emlékszel, amikor odaadtad azt a szórólapot?

            – Persze. Áprilisban.

            – Szóval átgondoltam a dolgot, és szívesen mennék.

            – Remek! – lelkesült be. – Fel is írom a neved. Végre elszántad magad! Azonnal foglalok repülőjegyet. Mondjuk június harmincadikára?

            – Ami azt illeti, nem lehetne kettőt? – érdeklődtem.

            – Hozod az egyik barátodat is? – örvendezett.

            – Nem éppen. Anya is szeretne velem tartani.
Egy kis hatásszünet következett. Már azt hittem, hogy letette, de néhány nagyon is hosszú másodperc múlva újra beszélni kezdett.

            – Anyád? Biztos vagy benne?

            – Nem – feleltem őszintén. – De egy esélyt mindenképp megérdemel.

            – Oké – fújta ki a levegőt. – Majd megkapja Alice szobáját.

            –  Köszönöm.

            – Ugyan már. Na, mennem kell, Damian nem hagy békén a papírjaival. Valamelyik nap hívlak.
Miután leraktuk, boldogan újságoltam el anyának a híreket, aki nagyon erőlködött, hogy véletlenül se legyen unott az arca. Nem vártam el semmit tőle, csak azt, hogy meghallgasson, hogy végre valahára lélekben is ott legyen. Amikor elmeséltem neki, hogy Alice, apa volt barátnője szobájában fog lakni, elhúzta a száját, de beletörődött.
Vacsora után felmentem a Music Company weboldalára, ahol megnéztem a galériát. Egy csomó vidám tinédzser, akiken látszik, hogy jól érzik magukat. Felmerült bennem a kérdés: vajon én is ilyen leszek-e. Sikerül-e végre megvalósítanom az álmomat. És ami a legfontosabb, anya képes lesz-e elfogadni önmagát. Azt hiszem, ez a nyár sok meglepetést tartogat számunkra.

1. fejezet

Sziasztok. :) 

Meghoztam az első fejezetet, amiben megismerjük Lilianat. Jó olvasást hozzá! :)

1.          fejezet

Sosem voltam valami társaságkedvelő típus. A programok nagy része alól kihúztam magam, nem jártam moziba, ahogy a barátaim tették, nem vásárolgattam, és nem fiúztam. Persze gúny tárgya is lettem ez által, ugyanis olyan gimnáziumba járok, ahol a fiúk vannak többségben, így a lányoknak szinte kötelező együtt lenni valakivel. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez hülyeség, ráadásul soha nem álltam be a sorba. Amíg az osztálytársaim randiztak, én könyveket olvastam. Amikor bulizni mentek, én halkan zenét hallgattam a lejátszómon. Hogy miért? Visszahúzódó vagyok, ami mostanában elkezdett zavarni. Rájöttem, hogyha mindig itthon maradok, pedig kimozdulhatnék, akkor olyanná válok, mint anya. Mióta elváltak apával, magába zuhant, a munkahelyén és a bolton kívül sehova se megy. Hiába próbáltam ösztönözni, hiába hívták a mostanra már eltűnt barátai, nem „reagált” semmire, egyszerűen befordult. Velem is csak néha beszélget, és bevallom őszintén, hiányzik. Ezért szeretnék változtatni a helyzetemen, főleg, mert beköszöntött a nyári szünet, amikor is elég szabadidőt kaptunk ahhoz, hogy tapasztalatokat szerezzünk, és kitörjünk a hétköznapi, monoton életből. Ezekkel a célokkal álltam fel a zongorámtól, ami kissé megviselt lett az itt töltött évek miatt. Az utóbbi időben egyre többet játszottam, reggel, délután, este, ha nem tudtam aludni, éjszaka is. Ezt nem akartam feladni nyáron sem, de készen álltam kevesebbet gyakorolni. Elhatároztam, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Bekapcsoltam a lenti számítógépet, hogy kutassak valami nyári tábor, esetleg önkéntes munka után, de nem jutottam messzire. Egyetlen hely volt, ami tetszett, de amint lejjebb lapoztam, szemet szúrt, hogy nagyon sokba kerül, így inkább lemondtam róla.

– Nyári tábor? – jött egy rosszalló hang a hátam mögül, mire összerezzentem. Anya állt fölöttem, összeráncolt szemöldökkel.

– Igen – feleltem szűkszavúan, majd leesett, hogy párbeszédet kezdeményezett. – Miért is ne?

– Nekem lenne pár indokom, hogy „miért is ne” – gúnyolódott, ami nem tetszett, régen, sőt, annál is régebben csinálta már ezt. Akkortájt, mikor apával meghanyatlott a viszonyuk. Kíváncsian vártam, nem szólaltam meg, azzal csak rontottam volna a helyzeten. – Az ilyen táborok sosem ingyenesek, nem tartanak sokáig, és ami a legfontosabb… Megígértem Priscilla nénikédnek, hogy besegítesz nála a farmon.

– Tessék? – pattantam fel a székből. – És engem miért nem kérdeztél meg?

– Mert nemet mondtál volna.

– Pontosan. És most is ezt teszem.

– Liliana, ne ellenkezz! – nézett rám vészjóslón. – Már késő.

– Anya, nézd – számoltam el magamban tízig, nem akartam nagyobb vitát. – Majd én felhívom, és közlöm vele, hogy nem érek rá. Nem kényszeríthet. – Úgy éreztem, hogy az ajánlatom ésszerű, anya amúgy sem szeret sokat beszélni, ezért is én vállaltam a nehezebb részt: ellent mondani Priscilla néninek. Ő a világ legmakacsabb embere, de abban a pillanatban ez az „apró” részlet nem érdekelt.

– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy ráérsz. Amint látom, még semmit nem találtál – folytatta anya.

– Még nem.

– Rendben. Két napod van. Ha addig nem lesz meg, hogy hol töltöd a nyarad egy részét, Priscilla néni készítheti a szobát neked – fejezte be jelentőségteljesen. Ott hagyott, még csak nem is reagálhattam a hallottakra. Két nap. Egy kicsit megijedtem, mert két nap alatt nem könnyű mindent elintézni, főleg egyedül. Miután sikerült felfognom, hogyha nem találok semmit, akkor bizony a farmon végzem, ahol teheneket fejhetek, ültethetek, lovakat csutakolhatok, és mindezt a beleegyezésem nélkül. Tavalyelőtt is ott kötöttem ki, s bár kimondottan éveztem, most nem szerepelt a terveim közt semmilyen vidéki tevékenység. Így hát nekiálltam a böngészésnek, és estig az internetet bámultam, kisebb szünetekkel. Reméltem, hogy az erőlködés nem megy a minőség rovására, mert biztos voltam benne, hogy amint meglátok valamit, ami jónak látszik, rögvest lecsapok rá, nem törődve néhány igenis fontos részlettel. De ahogy az lenni szokott, nem mentem semmire, persze anyának nem szóltam róla, hiszen maradt még egy napom. Este még gyorsan megejtettem egy telefont, egy kis segítségmorzsa végett.

– Ha előbb hívsz, talán be tudtam volna szervezni neked az utolsó helyet a tánccampingbe, de Asha már megelőzött – magyarázta egyik barátnőm, Candy. – Sajnálom.

– Nem gond. Azért köszi – mondtam, majd letettük. Candy mindig is jó ötletekkel szolgált, most viszont ő sem tudott mivel előrukkolni, amikről hallott, azok mind beteltek, szóval nem kerültem előbbre, úgy éreztem magam, mintha reggel óta ugyanazon a ponton ácsorognék, tehetetlenül.
Éjjel beszélő tehenekről álmodtam, akik kinevettek, amiért kudarcot vallottam, már az elején. Verejtékezve ébredtem, és hálát adtam az égnek, hogy csak a képzeletem játszott velem. Anya nem volt otthon, minden bizonnyal dolgozni ment. Ennek kifejezetten örültem, mert egyedül könnyebb felforgatni mindent. Ha az ember tudja, hogy a távolból figyelik, mérik az időt, és egyedül azt várják, mikor adja fel, eléggé frusztrálva érzi magát. Nem mondanám, hogy újult erővel vágtam neki a keresésnek, mert jobban rettegtem, mint huszonnégy órával ezelőtt, de nem vesztegethettem az időt. Délre már a sírógörcs kerülgetett, annyira elveszettnek tűnk az „ez a nyár más lesz” elméletem. Utoljára megpróbáltam, sikerrel nem jártam, tehát… feladtam. Beültem a zongorám mögé, és ütni kezdtem a billentyűket. Mire végeztem, nem emlékeztem, hogy mit játszottam, közben elkalandoztak a gondolataim. Elterveztem a mondandómat anyának, elképzeltem, ahogy elégedetten elmosolyodik, és tárcsázza Priscilla nénit. A nyár is lepörgött előttem, a citromsárga overál emlékére pedig akaratlanul is felnevettem. Ajtócsapódást hallottam kintről: anya hazajött. A szívem gyorsabban dobogott a szokásosnál, hallottam az ütemét, még a tenyerem is leizzadt. Félve kimentem, és kertelés nélkül, sutba dobva az előre „megírt” monológomat, kiböktem:

– Nyertél.

Anya korántsem vágott elégedett arcot, inkább meglepődött. Ahogy sejtettem, már vette is elő a telefonját. Nagyot sóhajtva baktattam fel a szobámba, majd lehuppantam az ágyra. A mobilom zökkentett ki az önsajnálatból, ami régi barátként meglátogatott. A telefonom újra csipogott, immár erőszakosabban. A kijelző egy piros csíkot mutatott, vagyis közel állt a lemerüléshez. Gyorsan elővettem a fiókban lévő töltőt, de akkor szemet ütött egy papír, aminek sorai csak úgy üvöltöttek:

ITT A HETEDIK MUSIC COMPANY!

Szereted a zenét? Többet mondunk, tudsz zenélni? Nem ismerik el a tehetséged? Vagy mégis, csak valami másra vágysz? Meg akarod mutatni magad a nagyvilágnak?
Akkor ez a találkozó neked való!
Helyszín: San Fransisco (részletes leírás a weboldalon)
JÚLIUS 1 – AUGUSZTUS 20
A részvétel ingyenes.
Belépő: egy mikrofon

Ne hagyd veszni a lehetőséget!

Andrew McCarthy és Damian White, a szervezők

Ezt a szórólapot apa adta tavasszal, amikor megkérdezte, mit szeretnék csinálni a nyáron. Hogy nem jutott előbb eszembe? Te jó ég, és anya az előbb fixálta le az utamat Priscilla nénihez! 

Hamarosan jelentkezem. :) 

Előszó

Sziasztok. 

Újra egy történettel jelentkezem, ami egyik pillanatról a másikra pattant ki a fejemből, és azon kaptam magam, hogy már a kinézetet csinálom. Kétségem sem volt afelől, hogy a történet blogspotra kerül, annyira a szívemhez nőtt ez az oldal, hogy gondolkoznom sem kellett. 

Na, de most nem ez a lényeg.

Tudom, hogy sok mindenbe kezdtem már bele, és a legtöbb sztorinak még az első fejezetét sem bírtam megírni. Nem ígérem, hogy ezúttal más lesz, mert nem láthatom előre. Egyet azonban állíthatok: megteszek mindent, ami tőlem telik. Szeretem ezt a sztorit, csak az a kérdés, hogy van-e elegendő kitartásom ahhoz, hogy kezdjek is vele valamit. Nos, majd meglátjuk. Jó olvasást az előszóhoz, amit most nem vertem nagy dobra, egyszerűre sikeredett. :) 

Egy kis ismertető:

Liliana McCarthy félig ír származású, kissé visszahúzódó lány, akinek legfőbb célja, hogy nyáron ez végre megváltozzon. Kapóra jön, hogy apjának van egy zenészpalántákat összekovácsoló „szervezete”, ami olyan, mint egy tábor, csak sokkal érdekesebb, és ami a legfontosabb: ingyenes. Mivel Liliana fél életét a zongorája mögött tölti, nem is kérdés számára, hogy elmenjen, még akkor is, ha anyukája teljesen más feladatot szán lányának. 

És az

ELŐSZÓ

Tizenhárom fiatal, akik teljesen mások, a zene azonban összeköti őket. Liliana McCarthy, az „új lány” felkavarja a közösség életét, ugyanis a rideg, barátságtalan, távolságtartó, sötét múlttal rendelkező Nick, aki az első összejövetel óta a rosszfiú szerepében tetszeleg, pont benne találja meg azt, amire talán mindig is vágyott. Vajon mit szól ehhez az évek óta Nick szívének elnyerésén dolgozó Alexandra? Sikerül elsimítani az alapító tagok közti sérelmeket?

Egy történet a zenéről, a múltbéli hibákról, a barátságról, és a tiltott szerelemről.