1. fejezet

Sziasztok. :) 

Meghoztam az első fejezetet, amiben megismerjük Lilianat. Jó olvasást hozzá! :)

1.          fejezet

Sosem voltam valami társaságkedvelő típus. A programok nagy része alól kihúztam magam, nem jártam moziba, ahogy a barátaim tették, nem vásárolgattam, és nem fiúztam. Persze gúny tárgya is lettem ez által, ugyanis olyan gimnáziumba járok, ahol a fiúk vannak többségben, így a lányoknak szinte kötelező együtt lenni valakivel. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez hülyeség, ráadásul soha nem álltam be a sorba. Amíg az osztálytársaim randiztak, én könyveket olvastam. Amikor bulizni mentek, én halkan zenét hallgattam a lejátszómon. Hogy miért? Visszahúzódó vagyok, ami mostanában elkezdett zavarni. Rájöttem, hogyha mindig itthon maradok, pedig kimozdulhatnék, akkor olyanná válok, mint anya. Mióta elváltak apával, magába zuhant, a munkahelyén és a bolton kívül sehova se megy. Hiába próbáltam ösztönözni, hiába hívták a mostanra már eltűnt barátai, nem „reagált” semmire, egyszerűen befordult. Velem is csak néha beszélget, és bevallom őszintén, hiányzik. Ezért szeretnék változtatni a helyzetemen, főleg, mert beköszöntött a nyári szünet, amikor is elég szabadidőt kaptunk ahhoz, hogy tapasztalatokat szerezzünk, és kitörjünk a hétköznapi, monoton életből. Ezekkel a célokkal álltam fel a zongorámtól, ami kissé megviselt lett az itt töltött évek miatt. Az utóbbi időben egyre többet játszottam, reggel, délután, este, ha nem tudtam aludni, éjszaka is. Ezt nem akartam feladni nyáron sem, de készen álltam kevesebbet gyakorolni. Elhatároztam, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Bekapcsoltam a lenti számítógépet, hogy kutassak valami nyári tábor, esetleg önkéntes munka után, de nem jutottam messzire. Egyetlen hely volt, ami tetszett, de amint lejjebb lapoztam, szemet szúrt, hogy nagyon sokba kerül, így inkább lemondtam róla.

– Nyári tábor? – jött egy rosszalló hang a hátam mögül, mire összerezzentem. Anya állt fölöttem, összeráncolt szemöldökkel.

– Igen – feleltem szűkszavúan, majd leesett, hogy párbeszédet kezdeményezett. – Miért is ne?

– Nekem lenne pár indokom, hogy „miért is ne” – gúnyolódott, ami nem tetszett, régen, sőt, annál is régebben csinálta már ezt. Akkortájt, mikor apával meghanyatlott a viszonyuk. Kíváncsian vártam, nem szólaltam meg, azzal csak rontottam volna a helyzeten. – Az ilyen táborok sosem ingyenesek, nem tartanak sokáig, és ami a legfontosabb… Megígértem Priscilla nénikédnek, hogy besegítesz nála a farmon.

– Tessék? – pattantam fel a székből. – És engem miért nem kérdeztél meg?

– Mert nemet mondtál volna.

– Pontosan. És most is ezt teszem.

– Liliana, ne ellenkezz! – nézett rám vészjóslón. – Már késő.

– Anya, nézd – számoltam el magamban tízig, nem akartam nagyobb vitát. – Majd én felhívom, és közlöm vele, hogy nem érek rá. Nem kényszeríthet. – Úgy éreztem, hogy az ajánlatom ésszerű, anya amúgy sem szeret sokat beszélni, ezért is én vállaltam a nehezebb részt: ellent mondani Priscilla néninek. Ő a világ legmakacsabb embere, de abban a pillanatban ez az „apró” részlet nem érdekelt.

– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy ráérsz. Amint látom, még semmit nem találtál – folytatta anya.

– Még nem.

– Rendben. Két napod van. Ha addig nem lesz meg, hogy hol töltöd a nyarad egy részét, Priscilla néni készítheti a szobát neked – fejezte be jelentőségteljesen. Ott hagyott, még csak nem is reagálhattam a hallottakra. Két nap. Egy kicsit megijedtem, mert két nap alatt nem könnyű mindent elintézni, főleg egyedül. Miután sikerült felfognom, hogyha nem találok semmit, akkor bizony a farmon végzem, ahol teheneket fejhetek, ültethetek, lovakat csutakolhatok, és mindezt a beleegyezésem nélkül. Tavalyelőtt is ott kötöttem ki, s bár kimondottan éveztem, most nem szerepelt a terveim közt semmilyen vidéki tevékenység. Így hát nekiálltam a böngészésnek, és estig az internetet bámultam, kisebb szünetekkel. Reméltem, hogy az erőlködés nem megy a minőség rovására, mert biztos voltam benne, hogy amint meglátok valamit, ami jónak látszik, rögvest lecsapok rá, nem törődve néhány igenis fontos részlettel. De ahogy az lenni szokott, nem mentem semmire, persze anyának nem szóltam róla, hiszen maradt még egy napom. Este még gyorsan megejtettem egy telefont, egy kis segítségmorzsa végett.

– Ha előbb hívsz, talán be tudtam volna szervezni neked az utolsó helyet a tánccampingbe, de Asha már megelőzött – magyarázta egyik barátnőm, Candy. – Sajnálom.

– Nem gond. Azért köszi – mondtam, majd letettük. Candy mindig is jó ötletekkel szolgált, most viszont ő sem tudott mivel előrukkolni, amikről hallott, azok mind beteltek, szóval nem kerültem előbbre, úgy éreztem magam, mintha reggel óta ugyanazon a ponton ácsorognék, tehetetlenül.
Éjjel beszélő tehenekről álmodtam, akik kinevettek, amiért kudarcot vallottam, már az elején. Verejtékezve ébredtem, és hálát adtam az égnek, hogy csak a képzeletem játszott velem. Anya nem volt otthon, minden bizonnyal dolgozni ment. Ennek kifejezetten örültem, mert egyedül könnyebb felforgatni mindent. Ha az ember tudja, hogy a távolból figyelik, mérik az időt, és egyedül azt várják, mikor adja fel, eléggé frusztrálva érzi magát. Nem mondanám, hogy újult erővel vágtam neki a keresésnek, mert jobban rettegtem, mint huszonnégy órával ezelőtt, de nem vesztegethettem az időt. Délre már a sírógörcs kerülgetett, annyira elveszettnek tűnk az „ez a nyár más lesz” elméletem. Utoljára megpróbáltam, sikerrel nem jártam, tehát… feladtam. Beültem a zongorám mögé, és ütni kezdtem a billentyűket. Mire végeztem, nem emlékeztem, hogy mit játszottam, közben elkalandoztak a gondolataim. Elterveztem a mondandómat anyának, elképzeltem, ahogy elégedetten elmosolyodik, és tárcsázza Priscilla nénit. A nyár is lepörgött előttem, a citromsárga overál emlékére pedig akaratlanul is felnevettem. Ajtócsapódást hallottam kintről: anya hazajött. A szívem gyorsabban dobogott a szokásosnál, hallottam az ütemét, még a tenyerem is leizzadt. Félve kimentem, és kertelés nélkül, sutba dobva az előre „megírt” monológomat, kiböktem:

– Nyertél.

Anya korántsem vágott elégedett arcot, inkább meglepődött. Ahogy sejtettem, már vette is elő a telefonját. Nagyot sóhajtva baktattam fel a szobámba, majd lehuppantam az ágyra. A mobilom zökkentett ki az önsajnálatból, ami régi barátként meglátogatott. A telefonom újra csipogott, immár erőszakosabban. A kijelző egy piros csíkot mutatott, vagyis közel állt a lemerüléshez. Gyorsan elővettem a fiókban lévő töltőt, de akkor szemet ütött egy papír, aminek sorai csak úgy üvöltöttek:

ITT A HETEDIK MUSIC COMPANY!

Szereted a zenét? Többet mondunk, tudsz zenélni? Nem ismerik el a tehetséged? Vagy mégis, csak valami másra vágysz? Meg akarod mutatni magad a nagyvilágnak?
Akkor ez a találkozó neked való!
Helyszín: San Fransisco (részletes leírás a weboldalon)
JÚLIUS 1 – AUGUSZTUS 20
A részvétel ingyenes.
Belépő: egy mikrofon

Ne hagyd veszni a lehetőséget!

Andrew McCarthy és Damian White, a szervezők

Ezt a szórólapot apa adta tavasszal, amikor megkérdezte, mit szeretnék csinálni a nyáron. Hogy nem jutott előbb eszembe? Te jó ég, és anya az előbb fixálta le az utamat Priscilla nénihez! 

Hamarosan jelentkezem. :)