2. fejezet

Halihó!

Elkészült a második fejezet. Jó olvasást. :)

2. fejezet

Nagy lendülettel téptem fel az ajtómat, és rohantam le a lépcsőn. Anya az asztalnak dőlve beszélgetett, kifejezéstelen arccal meredve maga elé. Amikor meglátta, hogy közeledem, gyanakvóan húzta össze a szemöldökét. Tudom, hogy neveletlenség, de ahogy odaértem, kikaptam a kezéből a parányi mobilt, és lihegve beleszóltam.

           –   Bármit is mondott neked anya, felejtsd el! Liliana megtalálta a tökéletes helyet – jelentettem be hadarva, de félig mosolyogva. Mielőtt bármit szólhatott volna, kinyomtam, majd nagyot sóhajtva hátrébb léptem. Anya döbbenten nézett rám.

           –  Mit jelentsen ez? – kérdezte.

           –  Várj egy pillanatot – tettem le a mobilt az asztalra.

Visszamentem a szórólapért, ami az asztalon árválkodott, ugyanolyan állapotban, mint ahogy apa odaadta. Elfojtott vigyorral nyomtam anya kezébe, és amíg olvasott, felültem a konyhapultra. Az ember normál esetben csak végigfuttatja a szemeit a sorokon, de ez most nem az volt, így anya tovább vizslatta a kelleténél. Izgatottan vártam, hogy miként fogadja a dolgot. Röpke két perc múlva rám emelte tekintetét, a papírt pedig összegyűrte.

           – Mit csinálsz? – ugrottam le a pultról.

           –  San Fransisco? Mégis hogy gondoltad? – emelte fel hangját anya, de a többit már higgadtabban préselte ki magából. – Liverpoolból hogy jutsz el San Fransiscóig? Ez őrültség! Nem mész. A farmon töltöd a nyarat, és nincs vita.

           – De apa az egyik szervező, ő majd vigyáz rám – érveltem kétségbeesetten. – Tizenhét vagyok, el tudom dönteni, hogy mi jó nekem. Kérlek szépen, ne szólj bele az életembe. Eddig nem érdekelt, hogy mit csinálok, vagy hol vagyok, úgyhogy ne most kezdd el bepótolni.

           –  Liliana – enyhült meg.

           – Hagyj békén. – Megfordultam, és könnyekkel küszködve hagytam ott. Talán egy kicsit erős volt, amiket az imént a fejéhez vágtam, de már nem csinálhattam vissza. Nem arról van szó, hogy egy szófogadatlan kis boszorkány lennék (legalábbis remélem), de ha eddig nem szólt bele az életembe, akkor hagyja, hogy én válasszak. Eddig mindig elfogadtam, bárhova is küldött, ez az első alkalom, hogy a kezembe vettem az irányítást. Idegesen morzsolgattam a kezeimet, a mobilomat szuggerálva. Hívni akartam apát, viszont az a belső kis hang nem engedte, folyamatosan azt kiabálta, hogy anya beleegyezése is kell. Makacs énem azonban nem engedelmeskedett, így bizonytalanul ültem ott, csodára várva. Valami megoldást kezdtem el keresni, és csak akkor eszméltem fel belőle, mikor anya egyre erőszakosabban kopogott.

             –   Liliana, nyisd ki! – utasított, én pedig azon agyaltam, hogy vajon mennyi ideje állhatott az ajtóm előtt. Végül megtettem, amit kért. – Beszéljük meg.

             – Mégis mit? Ugyanazt mondanám, ahogy te is.

             –  Figyelj. Hajlandó vagyok kompromisszumot kötni – mondta. – Elmehetsz, egy feltétellel.

             –  Mi lenne az? – sürgettem. –  Én is veled megyek.

–  Hogy mi? – szaladt fel a szemöldököm a plafonig. Anya halványan elmosolyodott, ezt az arcát tényleg nagyon rég láttam. Láthatólag nem úgy reagáltam, ahogy szerette volna, mert a mosolya gyorsan lehervadt.

            –  Nem örülsz neki, ugye? – hajtotta le a fejét, tudta, hogy ezzel bűntudatot kelt bennem.

            –  Ööm… - húztam az időt. – Anya, nem hinném, hogy ez jó ötlet.

            – De miért? Legalább együtt lehetnénk egy kicsit. – Kétségbeesettnek tűnt, mintha hirtelen szembesült volna az elmulasztott évekkel. Talán rájött, hogy itt volt, de nem teljesen, talán tényleg változtatni akar. Valójában nem a saját érdekemben kívántam, hogy így legyen. És miért fosztanám meg a változás lehetőségétől, ha egyszer az megadatott?

            –  Rendben – bólintottam, immár mosolyogva. Anya átölelt, ami váratlanul ért, de viszonoztam.
Miután anya kiment, semmi sem tarthatott vissza a telefonhívástól. Tárcsáztam apát, aki néhány csöngetés után fel is vette.

            – Liliana, örülök, hogy hívsz! – szólt bele kedvesen.

            – Szia, apa. Emlékszel, amikor odaadtad azt a szórólapot?

            – Persze. Áprilisban.

            – Szóval átgondoltam a dolgot, és szívesen mennék.

            – Remek! – lelkesült be. – Fel is írom a neved. Végre elszántad magad! Azonnal foglalok repülőjegyet. Mondjuk június harmincadikára?

            – Ami azt illeti, nem lehetne kettőt? – érdeklődtem.

            – Hozod az egyik barátodat is? – örvendezett.

            – Nem éppen. Anya is szeretne velem tartani.
Egy kis hatásszünet következett. Már azt hittem, hogy letette, de néhány nagyon is hosszú másodperc múlva újra beszélni kezdett.

            – Anyád? Biztos vagy benne?

            – Nem – feleltem őszintén. – De egy esélyt mindenképp megérdemel.

            – Oké – fújta ki a levegőt. – Majd megkapja Alice szobáját.

            –  Köszönöm.

            – Ugyan már. Na, mennem kell, Damian nem hagy békén a papírjaival. Valamelyik nap hívlak.
Miután leraktuk, boldogan újságoltam el anyának a híreket, aki nagyon erőlködött, hogy véletlenül se legyen unott az arca. Nem vártam el semmit tőle, csak azt, hogy meghallgasson, hogy végre valahára lélekben is ott legyen. Amikor elmeséltem neki, hogy Alice, apa volt barátnője szobájában fog lakni, elhúzta a száját, de beletörődött.
Vacsora után felmentem a Music Company weboldalára, ahol megnéztem a galériát. Egy csomó vidám tinédzser, akiken látszik, hogy jól érzik magukat. Felmerült bennem a kérdés: vajon én is ilyen leszek-e. Sikerül-e végre megvalósítanom az álmomat. És ami a legfontosabb, anya képes lesz-e elfogadni önmagát. Azt hiszem, ez a nyár sok meglepetést tartogat számunkra.